Luton, England, 2018

 

március 20

Talán okosabb lenne, ha semmit sem írnák ma, de nem állom meg.... valóban nem álltam meg, de hetekkel később inkább kitöröltem azt a rengeteg marhaságot, amit korábban ide írtam. Maradt viszont ez a fotó.

március 17

Nem ezt a képet kellett volna idetennem, hanem egy kerékpáros anyukát, aki a zebránál áll a kerékpárja mellett, várja a zöld lámpát, a biciklin hátul gyerekülés, akkor még üres, de valószínűleg pár perc múlva majd ül már benne valaki, de ezt csak egy villanásra látja meg az úton épp elsuhanó árnyék, rálehel a dudára és már a tükröt nézi, “vajon látott-e ?”, “vajon visszaintett-e, csak én nem láttam ?” és hiába fordul, repül át az utcákon, már két, öt, tizenöt perce járja a várost, lesi, hátha itt, vagy itt, vagy nem is erre….. eltűnt a világ legszebb kerékpárra szerelhető rózsaszín műanyag gyerekülése és nem maradt helyette, csak valami leírhatatlanul lüktető, fájó, boldogító, őrjítő, tizedmásodpercenként elsötétülő, mégis vakító fehér, vidám és búskomor felhő az agyamban: “láttam”, “köszönöm Uram, de ugye nem haragszol, ha most megőrülök….”. 

.....végül ugyanott pihentem meg, a parton, és csak ez a kép készült.

március 8

Ma újra a Dunánál jártam, sokkal jobb kedvvel, mint előző nap, mert valamivel korábban boldog nőnapot kívántam és a mosoly, amit jutalmul kaptam bearanyozta a délutánt. Ezért olyan képet szerettem volna készíteni, ahol már több látszik az égből, ahol a nap nem olyan alacsonyan száll, ahol még nem teljesen tiszta és verőfényes az idő, de mégis a nap dominál és nem az eltakaró fellegek.

március 7

Valentin nap előtt egy héttel – egy hónapja már – azt írtam, valakitől megkérdeztem hogy adhat-e reménykedésre okot az, hogy nem visel jegygyűrűt a kezén. Akkor, miután megkaptam a kedves, de visszautasító választ, a Dunához mentem és készítettem néhány fotót és azok a fotók hűen tükrözték hangulatomat. Amolyan befelé forduló képek születtek. Nem léptem túl, azóta sem; és szándékosan nem írtam azt, hogy “képtelen voltam”, vagy, hogy “nem tudtam”. Az igazság az, hogy nem is akartam…. de azt hiszem nem is tudtam volna, még ha akarom sem. Időről időre azóta is megfordulok ugyanazon a helyen és néha találkozunk… és köszönünk… és néha beszélgetünk…. Alig pár szót… mindegy miről, csak láthassam a szemét…. Ma délután is így volt. És ma is lementem a Dunára és elmondtam a lefelé hömpölygő víznek, amit érzek...és úgy éreztem figyel rám… Megint készült egy kép és ez is tükröz mindent, ami idebent van. Idebent, valahol félúton a bal vállam és a gyomrom között.