Nem ezt a képet kellett volna idetennem, hanem egy kerékpáros anyukát, aki a zebránál áll a kerékpárja mellett, várja a zöld lámpát, a biciklin hátul gyerekülés, akkor még üres, de valószínűleg pár perc múlva majd ül már benne valaki, de ezt csak egy villanásra látja meg az úton épp elsuhanó árnyék, rálehel a dudára és már a tükröt nézi, “vajon látott-e ?”, “vajon visszaintett-e, csak én nem láttam ?” és hiába fordul, repül át az utcákon, már két, öt, tizenöt perce járja a várost, lesi, hátha itt, vagy itt, vagy nem is erre….. eltűnt a világ legszebb kerékpárra szerelhető rózsaszín műanyag gyerekülése és nem maradt helyette, csak valami leírhatatlanul lüktető, fájó, boldogító, őrjítő, tizedmásodpercenként elsötétülő, mégis vakító fehér, vidám és búskomor felhő az agyamban: “láttam”, “köszönöm Uram, de ugye nem haragszol, ha most megőrülök….”.
.....végül ugyanott pihentem meg, a parton, és csak ez a kép készült.
No comments:
Post a Comment